Újabb feladatot kaptunk a Galaktikus Tanácstól: egy új szokást kell meghonosítanunk az Iskolánkban.

A Talentum rendszeres programjának egy tavaszi túrát szeretnénk javasolni: Bódás János református lelkész, költő szülőfalujába, Tácra kirándulnánk minden évben a tavaszi szünet előtti utolsó tanítási napon. Ellátogatnánk a Gorsium Régészeti Parkba, Magyarország egyik legjelentősebb római kori romterületére.

Bódás János 1939-től 35 éven keresztül volt az iskolánkat fenntartó Székesfehérvári Református Egyházközség lelkipásztora. A Dányi László, ifj. Szabó Sándor által összeállított Székesfehérvári Református Egyházközség c. könyvben így írnak róla: "Keményen megmondta véleményét minden dologról, nem félt az igazságtól, és igyekezett erre mások szemét is felnyitni." Szerette volna, ha minden gyülekezeti tag aktívan részt venne az alkalmakon. Neki szeretnénk emléket állítani a kirándulással.

Szülőfalujára így emlékszik vissza Földem csak pár virágcserépnyi című versében:

Különös ez: már évek óta

csak városban, kövek közt élek,

s mégis a falum határával

van még tele bennem a lélek.

A városhoz szokott a testem,

ideköt kényelem, robot.

A rothadásig tökéletes

kultúra végképp megfogott.

És mégis, bennem tél és tavasz,

nyár s ősz változnak évről-évre,

s így ősszel mintha falum minden

édes gyümölcse bennem érne.

A hegyek mustja bennem erjed,

ködlenek bennem téli tájak,

tavaszi trillák zengnek át,

s éget arany heve a nyárnak.

Különös ez: sivár az aszfalt,

s földem csak pár virágcserépnyi,

mégis, mégis, az én határom,

szemmel sohsem lehet beérni!

Úgy járok benn, mintha még mindig

szántanék, vetnék, úgy, mint régen,

s varjak jönnének bogarászva

utánam lassan, feketében.

Hallom, amint susog a szellő,

estharang kondul néha bennem,

kis fogoly madár szívverését

most is érzem a tenyeremben.

Illatot küld felém a kertünk,

s mikor itt a piacon járok,

fejük emelik, megismernek,

s rám nevetnek a vadvirágok.

S ha ezer idegtépő zajtól

fáradt fejem párnámra hajtom,

álmomban édesillatú

bodzabokor tövében alszom.

Az én lelkem már nem is lélek:

széles határ, a nap süt rája,

s ha meghalok, kihajt belőlem,

mint búzavirág, pipacs, zsálya.